Ezeket a sorokat már hétfőn (vagyis inkább kedden) írom Debrecenből. Kicsit befejezetlennek éreztem a blogot azzal, hogy csak leírtam, hogy hazaérkeztem és ennyi. Hétfőn voltam kint a Nimfeában, tartottam egy minimális élménybeszámolót és rájöttem, hogy nem minden derült ki a mindennapos blogírásból. Záró gondolataim célja tehát ez, hogy az első szárnycsapások óta eltelt 5 hónapot lezárjam, és összefoglaljam. Az az időszak, amit október 2-től február 28-ig Stuttgartban töltöttem, életem egyik legszebb és megismételhetetlen szakasza volt. Örülök annak, hogy belevágtam, hiszen egy csodálatos városban tölthettem el közel fél évet, nagyon értékes embereket ismertem meg, két embert különösen sikerült a szívembe zárnom, remélem tudják, hogy rájuk gondolok. :) Nyilván voltak kisebb-nagyobb súrlódások, de úgy gondolom, ezek egy új környezetbe történő beilleszkedés során természetesek. Végülis egész jó csapat lettünk és szerintem ez a lényeg. Nagyon sok szép helyen kirándultunk, amiről árulkodnak a fényképek is, illetve a fejemben az emlékek is folyamatosan gyűltek.

Sokat gondolkoztam azon is, hogy mi az ami nagyon fog hiányozni, és el is kezdtem összeszedni magamban: a pénteki halas ebédek a menzán, a közös hétvégi főzések, az ottragadások Krisztinél, séta a kisösvényen, "Endhaltestelle Plieningen", a kiabálós szomszédok, a kollégium, a kuckós szobám, a botanikuskert és még sorolhatnám. Mondjuk ezek között nyilván nincs ott a legfontosabb, Kati. Nagyon fog hiányozni, de tudom, hogy úgyis találkozunk még. :) Azt hiszem ezek miatt a dolgok miatt voltam kicsit szomorú, amikor mégegyszer visszanéztem a szobámba. Azt az életformát, azokat a megszokásokat otthagytam, és most visszatértem a régi kerékvágásba, ahol ismét rengeteg új kihívás és sok fontos elérendő cél vár. Az pedig, hogy visszatérek-e még valaha Stuttgartba, a jövő zenéje, de mindig is hittem abban, hogy a dolgok okkal történnek...

Köszönöm mindenkinek, aki együtt örült és néha együtt szomorkodott velem. Remélem a napi élménybeszámolóknak köszönhetően sikerült mindenkinek egy kicsi szeletet átadnom abból, ami velem történt ezalatt az 5 hónap alatt. Most pedig elérkeztem mondandóm végére, zárom soraimat, puszi mindenkinek, nem lesz több folyt. köv... a beírás végén, nemes egyszerűséggel fejezem be:

THE END (de mindenképpen HAPPY END)